Elhunyt Vajda Mihály (1935, Budapest – 2023, Budapest), a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának volt professor emeritusa. A Széchenyi-díjas akadémikus, egyetemi tanár a kortárs magyar és nemzetközi filozófia kimagasló alakja. Eszmélkedésére és gondolkodásának alakulására Lukács György volt nagy hatással. A Lukács körül szerveződő ún. Budapesti Iskola egyik tagjaként Vajda pályája elején a marxizmus mint gyakorlati filozófia megújíthatóságán fáradozik, azonban belátván ennek a feladatnak az illuzórikus voltát, más inspirációs forrásokat keres. Mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy feladná a társadalmiság problémája iránti fogékonyságát, merthogy az „élő emberek valóságos szükségleteinek szemszögéből” vizsgálódik a fenomenológia területén is. A fenomenológiai mozgalmat, azon belül is legfőképp Edmund Husserl munkásságát kutatva Vajda számára feltárulhatott egy olyan korpusz, amely nem ideológiaként szervezi meg önmagát, hanem mindenekelőtt filozófiaként (Zárójelbe tett tudomány,
E határkijelölési, elhatárolási igyekezet aztán a heideggeri filozófiával való találkozás alkalmával válik a filozófus számára az értelmezés egyik kulcsmozzanatává. A nyolcvanas években barátaival (Angyalosi Gergellyel, Bacsó Bélával, Kardos Andrással és Orosz Istvánnal) közösen lefordítja a korai fő művet, a Lét és időt. Martin Heidegger filozófiájának metafizika-kritikai szólama felszabadítóan hat Vajda gondolkodására. Ti. a metafizika embere önmagát a létezők urának tekinti, ám a heideggeri filozofálási attitűd révén Vajda szcenírozásában képesek lehetünk az emberre úgy rákérdezni, mint aki nem a létezők uraként szemléli önmagát, hanem mint aki a lét értelmét kutatja, aki a lét pásztora (A posztmodern Heidegger, 1993). Mindez pedig azért lehetséges, mert az ember szembesül önnön létének végességével: „a végességünkkel való őszinte szembenézés” Vajda genuin filozófiájának alaptapasztalata. Ez motiválja akkor, amikor a filozófia művelésének lehetséges módjait vizsgálja (Nem az örökkévalóságnak, 1996). És ez alapján képes a megszokotthoz képest alternatív módon értelmezni a filozófia történetét (Mesék Napnyugatról, 2003), valamint saját létezésének világbeli beleszövődöttségét is kritikusan-ironikusan ragadja meg, nem kevésszer kíméletlenül őszintén reflektálva rá (Szókratészi huzatban, 2009).
A végesség-tapasztalat mindamellett az emberi lét egyediségét, a személyes emlékezés különös mintázatát is kidomborítja a filozófus számára, ami leginkább a tanúsítás eseményét involválja. A kétezres évek második évtizedének szövegeiben Vajda megrázó erudícióval és szubtilis gondolatvezetéssel próbálja feltárni üldöztetésének mibenlétét, az emberi létezéstől való megfosztottság tapasztalatát (A személyes emlékezet filozófiája, 2017, Szög a zsákból, 2017).
Vajda Mihály nemzetközi ismertsége leginkább a marxizmus és a fenomenológia inspiratív összehasonlító elemzéséhez kötődik, Bernhard Waldenfels a témának szentelt nagyszabású könyvében Vajda ez irányú kutatásait alapforrásnak tekinti. Emellett Vajda politika-filozófiai gondolatai keltettek visszhangot külföldön, a fasizmusról szóló angol nyelvű kötete (Fascism as a Mass Movement, 1976), valamint a Kelet-Közép-Európában zajló szovjetizáció intern folyamatait illető megfontolásait tartalmazó könyv (Russischer Sozialismus in Mitteleuropa, 1991).
Vajda Mihály életműve szerves részének kell tekintenünk tanári és iskolaalapítói tevékenységét is. A kilencvenes évek legelején Debrecenben újjászervezte a filozófiai képzést, sok hallgató számára teremtve lehetőséget egy valóban új világ felfedezésére. Mehetett volna New Yorkba is tanítani, kapott volna ott is állást. 1992-ben a Debrecen – New York helyett című esszéjében tőle talán kissé szokatlan pátosszal a következőképpen indokolja meg, miért Debrecent választotta New York helyett, s hogy miért szeretne a városban maradni továbbra is: „Azért szeretnék itt maradni, mert otthon, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, azon belül is elsősorban a Filozófia Tanszéken és talán még a Társadalomelméleti Intézetben csinálunk valamit, ami minden, csak nem bárkinek saját akarata ellenére történő megváltása: hiszen azért öröm szinte mindannyiunknak csinálni, mert együtt csináljuk. Mert éppen az az új benne, hogy az egyetemi polgár, akár tanár, akár diák, egy mindezidáig Magyarországon még sosemvolt szabadságot élvez: nem azért, ahogyan egyesek […] gondolják, hogy ne csináljon semmit (ilyenek is vannak közöttünk, mint ahogy azok között is, akik az egyetemi nyilvános rendes tanár úr által megszabott anyagot kellene, hogy oktassák vagy biflázzák betűről betűre), hanem azért, hogy saját elképzelései, ízlése, adottsága, képességei szerint csináljon sokat és jót.”
Ezekben a szavakban sok van persze a rendszerváltás eufóriájából, de benne van annak már-már a rajongásig fokozott igenlése, hogy a gondolkodás ereje a közös, együttes létből táplálkozik, amelynek filozófiai ősformája az agónt és aretét (a vetélkedést és az erényt) egyaránt magában foglaló polisz, s amely közösséget az egyén szabadon és kontingensen választhatja, ha úgy akarja. Vajda Mihály szerencsére – így akarta.
Valastyán Tamás
Képek forrása: http://dirk-skiba-fotografie.de/